Diana L. Fineran, a The Traditional Cat Association (est. 1987) alapítója, aki több, mint 70 fajta sztenderdjét írta le pályafutása során, három csoportba sorolta a sziámi macskákat:

(Tóth Erika, a Vet-Viki Sziámi Fajtamentő Szolgálat alapítójának írása nyomán, a szerző engedélyével)

• 1) Tradicionális (almafejű) sziámi
• 2) Klasszikus (régi stílusú) sziámi
• 3) Modern (ékfejű) sziámi

A tradicionális, almafejű sziámi az egyik eredeti szíámi típus, amelyet 1878-ban importáltak Sziámból (a mai Thaiföldről) Angliába. Erős csontozatú, zömök testfelépítésű, kerek fejű, inkább kerek, enyhén vágott szemű közepes termetű, de viszonylag nagy súlyú és rendkívül egészséges macska, mely akár 20 évig is elélhet. A fülek mérete megegyezik a házimacska fülének méretéve. Szőzretük kimondottan puha, plüss-szerű. A farok viszonylag vastag, közepes hosszúságú, enyhén keskenyedik a vége felé. A másik két típushoz képest csendes, viszont inkább magának való, egygazdás macska. Hűséges, rendkívül magas intelligenciával megáldott fajta, amely Európába kerülése után szinte azonnal híressé vált.

A klasszikus, régi stílusú sziámi a második eredeti típus, amelyet Sziámból importáltak Európába – ezt a tényt régi könyvek és fotók is bizonyítják. Egyfajta átmenetet képez a másik két típus között. Szintén erős csontozatú, de kevésbé kerek fejű, mint a tradicionális sziámi, fejének enyhén ék alakja van, de még nem extrém módon. Végtagjai is hosszabbak, teste kimondottan karcsú és izmos, farkuk is vékonyabb és hosszabb, mint a tradicionális társaiké. Szemeik mandula alakúak, fülük kissé nagyobb, mint a házimacskákénak. Szőrzetük rövid, fényes és finom, sokkal inkább testhezálló, mint a tradicionális típusnak. Hihetetlenül intelligens, nagyon beszédes, kommunikatív macskák, hangjuk a halk gyereksírástól a tehénbőgésen keresztül egy varjú károgásáig minden regisztert bejárhat (mi Szofi hangját a birkákéhoz szoktuk hasonlítani). Hangerejükkel ellentétben jámbor, kedves természetű macskák, hasonlóan egészségesek és hosszú életűek, mint a tradicionális típus (bizony, Szofi és Cirkon is betöltötte már a 14-et).

A modern, ékfejű vagy extrém ékfejű sziámi egy, az ember által genetikailag kikísérletezett típus, amelyet a két eredeti sziámi típusból beltenyésztéssel hozta létre. Rendkívül karcsú termetű, vékony, de izmos, könnyű és kecses macska. Extrém ék alakú arccal és fejjel rendelkezik, amely éles háromszöget alkot az állától a füle csúcsáig. Kimondottan beszédesek és nagyhangúak. Ferde, mandula alakú szemük van, rendkívül nagy füleik, amelyek nem arányosak a fej többi részével, ami viszont jóval kisebb, mint a többi típusnak. Nagyon hosszú, keskeny végtagjaik és rendkívül hosszú, ostorszerű farkuk van. A másik két típushoz képest kórosan soványnak tűnnek. Szőrzetük rövid, erősen testhez simuló, fényes és sima.

Összefoglalva tehát a tradicionális és klasszikus sziámi az a két típus, amelyek Sziámból származnak. A modern sziámi viszont mesterségesen létrehozott típus. Az első egyed létrejöttétől kezdve intenzív beltenyésztés útján elkezdték az új típus „nagyipari” gyártását, elősegítve ezzel az elterjedését. A modern sziámi térhódítás az 1950-es évekre tehető és tart mind a mai napig.

2007-ben a Nemzetközi Macska Szövetség a klasszikus sziámit „előzetes új fajta”-ként jegyezte be, és egy vadonatúj névvel, a Thai-val látta el. 2009-ben a Thai fajtát „korszerű új fajta” státuszba sorolták. Erre ezért volt szükség, hogy a kísérletek eredményeképpen létrejött új, modern, ékfejű típus megkaphassa a sziámi nevet.

A TCA alapítója, Diana L. Fineran 1987-ben kezdte meg kutatásait, számtalan tulajdonossal beszélt és gyűjtött be fotókat tőlük. Több évnyi kutatómunka után végre bizonyítani is tudta a három típusra vonatkozó állításait, amikorra már a tradicionális és klasszikus sziámi típus szinte a kihalás szélére sodródott, mert a modern sziámi térhódítása miatt a legtöbb tenyésztő felszámolta a tenyészetét.

Diana ezután feladatául tűzte ki , hogy a tradicionális és klasszikus sziámi típusokat újra megismertesse, támogatókat szerezzen, ismét elismertesse őket, valamint azóta is arra törekszik, hogy egységesítse az egyesületeket a sziámi típusok megítélésében.

Diana L. Fineran a tanulmányában kifejti, hogy sajnálatos módon a legtöbb egyesület mindenfajta ésszerű átgondolás nélkül engedélyez a fajtának nem megfelelő szabványokat az okból, hogy ne veszítsék el tagjaikat. Lévén, hogy idővel a sziámi fajták egyre népszerűbbé váltak, egyre több ember akart részt venni a tenyésztésükben is. Bizonyos tenyésztők monopolhelyzetbe kerültek az így létrejövő macskaközösségekben. Az emberi ego, a kapzsiság és a vágy, hogy díjakat nyerjenek, függetlenül attól, hogy az új típus hogyan jött létre, nagyon rosszat tett a sziámi fajtának. Ezek a hataloméhes egománok újraírták a fajtastandardot, figyelmen kívül hagyva annak valódi jellemzőit. Ilyen módon sajnos a bírák is közvetlen hatással voltak a fajtára, mert a versenyeken általánosságban hátrányt szenvedtek azok a tenyésztők, akik nem követték a diktátumot.

Diana a kutatásai során nem talált valódi okot arra vonatkozóan, hogy miért kellett létrehozni az extrém modern sziámit. A tradicionális és klasszikus sziámik is egészséges, genetikailag megbízható, hosszú élettartamú macskák. Az extrém modern típusnak beltenyészetből származó rendkívül gyenge immunrendszere genetikailag is hajlamossá teszi a betegségekre és csak igen kevés példány rendelkezik egészséges vérvonallal. Sajnálatos módon sokan már igen fiatalon meghalnak, ráadásul a legtöbb példány természetét tekintve alapvetően hiperaktív, ideges személyiséggel rendelkezik. Miattuk viszont a tradicionális sziámi tenyészállomány világszerte igen ritka és klasszikus sziámi tenyészetek is csak viszonylag kis számban találhatók.

A szerző engedélyével

Vissza